Beszámoló: Marina és az ő Gyémántjai!

Beszámoló: Marina és az ő Gyémántjai!

Sok fanatikus rajongó a koncert napján reggel 9-től várta az esti bulit. Megérte!

A walesi-görög dalszerző-énekesnő két Szigetes fellépése után végre egy egészestés klubkoncerten bizonyíthatta, hogy – amellett, hogy egy bombasztikus formában lévő díva -, amint színpadra áll, azonnal rászegeződik minden tekintet.

Ezt pedig bőven ki is érdemelte. Nem hogy kiérdemelte, sokkal inkább követelte a bámészkodó tekinteteket a színpadra a Mowgli’s Roaddal berobbanó Marina Dimandis. Kisugárzásával, na és persze fényes, testhezálló, alakját nem MELLesleg remekül kiemelő outfitjével – és a nőies darabot valamennyire tompító egérfüles hajpánttal – egy szempillantás alatt leszögezte, hogy bizony ma este itt ő a sztár. Az rögtön világossá vált, hogy egy előre átgondolt, ízig-vérig profi showra számíthatunk, de az első dal után az is kiderült, hogy a koncepció igen bátor. A műsor ugyanis három nagylemezének megfelelően három külön szekcióra lett bontva. Ez pedig nem kis aggodalomra adott okot, hiszen elkerülhetetlen, hogy az ember az egyik vagy másik lemezt kevésbé ismerje, de az is félő volt, hogy akiket a Family Jewels hozott a koncertre, azok érdeklődése igen hamar unalomba fog fulladni. De ez nem így történt, hiszen Marina és zenekara egyetlen percig sem hagyta közönségét unatkozni. Ezenkívül az is hamar kiderült, hogy bőven akad mindhárom lemezén sláger, így a legkellemesebb első felvonást követő Electra Heart szekció tehervonatként hajtott végig az embereken. A rövid átállás során outfitjét egy vattacukorrózsaszín denevérujjú kezelábasra cserélő énekesnő csettintésre vált élete egyik legelső dalát, az Obsessionst is igazi átéléssel éneklő alternatív dívából diszkókirálynővé. Olyan energikus slágerek következtek, mint a Bubblegum Bitch vagy a Primadonna, és még ha ez is volt a koncert „leglakosságibb” fél órája, senkit nem érdekelt már igazán, ugyanis mindenki átadta magát az éneklésnek, táncolásnak vagy önfeledt bulizásnak. Egyáltalán nem volt nehéz azonosulnia a tömeggel annak sem, aki nem kifejezetten hardcore rajongóként érkezett, hiszen a dalok szerkezete megengedte, hogy a harmadik refrént már úgy énekelje bárki, mintha óvodás kora óta csak ezt hallgatná. Mégis ettől a gyermeki egyszerűségtől vált igazi közösségi élménnyé a koncert. És bár igen nagy ziccert hagytak ki azzal, hogy a Radioactive kimaradt a setlistből, nem igazán volt már se időnk, se energiánk ezen sopánkodni. A harmadik felvonásban ugyanis a kékbe öltözött, fején pedig ezúttal cseresznyét viselő Marina utolsó energiáit is beleadta, hogy az egyébként egészen kiváló Froot lemez is megkapja a neki járó elismerést – még ha ezt nem is sikerült elérnie maradéktalanul. Ez elsősorban azonban nem rajta múlott, egyszerűen arról van szó, hogy míg az albumon egyébként kiválóan működnek olyan dalok, mint a Savages vagy a Can’t Pin Me Down, ezek nem annyira végtelenül egyszerűek, hogy akár már első hallásra dallamtapadása legyen az embernek. Ennek ellenére is üdén hatottak, a záró ballada, az Immortal pedig nem csak témája miatt adott okot a szomorúságra, hanem mert még órák hosszat el tudtuk volna nézni Marinát és zenekarát a színpadon. És fontos kiemelni, hogy a kettő együtt működik igazán. Zenészei nélkül Marina bármilyen extrém ruhát viselne, meztelen lenne, az átállások alatt pedig az is sikerült, hogy hiába adnak bele mindent a srácok, az énekesnő színpadi jelenléte nélkül nem mennek sokra. Együtt azonban kitöltik a színpadot, még úgy is, hogy az ember szeme a végtelen galaxison túl még el tudott volna viselni néhány elemet a mögöttük lévő kivetítőkön. Szerencsére nem kellett szomorkodva távoznunk, hiszen a ráadásban a címe ellenére nem túl vidám Happyt egy utolsó rádióbarát Blue-val öblíthettük le, így szánkban a legédesebb gyümölcsök ízével hagyhattuk el csordultig megtelt Akvárium Nagyhallt.